Szinte nincs olyan hét, hogy ne jönne szembe velünk egy motivációsnak szánt cikk, egy magazin címlapja vagy egy reklám, amely büszkén hirdeti: „A hatvan az új negyven!”
Első hallásra kedves és pozitív üzenetnek tűnik. Azt sugallja, hogy a mai hatvanévesek aktívabbak, egészségesebbek, nyitottabbak a világra, mint a korábbi generációk. Hogy életük tele lehet tervekkel, célokkal, kapcsolatokkal és élményekkel.
Valóban így van, de ha őszinték akarunk lenni, ez a megközelítés eléggé sztereotíp, és felszínre hoz egy sokkal mélyebb problémát.
Miért is kellene egy hatvanévesnek negyvenesként definiálnia magát ahhoz, hogy értékes és aktív tagja legyen a társadalomnak? Miért lenne a negyven értékesebb életkor, mint a hatvan? Vajon az idő múlását csak úgy tudnánk pozitív színben feltüntetni, ha közben eltávolodunk tőle, és egy fiatalabb életkorhoz hasonlítjuk?
Ahhoz, hogy a 60 vonzó életkor legyen, egyáltalán nem szabadna, hogy az legyen a rejtett feltétel: fiatalabbnak kelljen tűnnünk.
Mélyen a kultúránk, a mindennapi gondolkodásunk része a fiatalság ünneplése és az életkoron alapuló negatív megkülönböztetés – más szóval az ageizmus. Az öregedést, az élet legtermészetesebb folyamatát hajlamosak vagyunk egyfajta „állapotromlásként”, sőt, legyőzendő ellenségként kezelni. Ez a fajta kirekesztés szinte észrevétlenül ivódott be a nyelvünkbe is. Gondoljunk csak bele: amikor azt mondjuk valakinek a legnagyobb bóknak szánva, hogy „simán letagadhatnál tíz évet”, valójában azt a kártékony üzenetet közvetítjük, hogy a valódi kora olyasmi, amit szégyellni kell, ami önmagában nem lehet szép vagy figyelemreméltó.
Az ageizmus ott van a viccekben, a reklámokban, a munkahelyi megjegyzésekben. Ott van abban, amikor valakiről automatikusan feltételezzük, hogy már nem akar tanulni, nem tud alkalmazkodni az új technológiákhoz, vagy nem képes új célokat kitűzni maga elé. És ott van abban is, amikor a saját idősödésünket próbáljuk elrejteni vagy letagadni.
Ideje ezeket a társadalmi béklyókat levetnünk!
Október 9-én, az ageizmus elleni világnapon különösen fontos kimondanunk: vállaljuk a korunkat, és ne akarjunk egy generációval fiatalabbnak tűnni. A hatvanéves kor nem egy kétségbeesetten meghosszabbított negyvenes időszak. Ez egy teljesen önálló életszakasz, a maga sajátos, semmihez sem fogható szépségeivel, tapasztalataival és mélységeivel. Egy hatvanéves ember rengeteg mindent megélt már, ismeri önmagát, letette a fiatalkori megfelelési kényszerek egy jó részét, és egy egészen újfajta – bölcsebb, letisztultabb – szabadságot élhet meg. Miért kellene ezt az erőt és tartást egy húsz évvel korábbi életszakasz maszkja mögé rejteni?
Építsünk egy olyan közösséget, ahol az idősödés nem lejtmenet, hanem kiváltság. Ahol büszkén, emelt fővel mondhatjuk ki az éveink számát, mert tudjuk, hogy minden egyes évünk hozzáadott valamit ahhoz az emberhez, akik ma vagyunk.
Tehát a 60 nem az új 40.
A 70 nem az új 50.
A 60 legyen az új 60! A hatvan jó kor. A hetven is. És ez pontosan így van jól. Éljük meg!
Molnár Szilárd