A Magyar Szociológiai Társaság 2026. október 28–30. között Szegeden megrendezett éves vándorgyűlésén Molnár Szilárd előadása a hazai demográfiai idősödés munkaerőpiaci és szociológiai kihívásait, valamint az OECD Longevity Readiness Tool friss magyarországi eredményeit elemezte. A vándorgyűlésen a „Mit jelent ma idősnek lenni? Az időskor társadalmi határai és hatalmi viszonyai” szekcióban (szekcióvezetők voltak: Bagyura Márton és Pauló Edit) foglalkoztunk az időskor, a nyugdíjazás, a digitális reprezentáció és az életút-átmenetek különböző társadalmi vetületeivel.
A meghosszabbodott karrierutak támogatása elkerülhetetlenné válik
Számos összetevője, következménye van a demográfiai fordulatnak. A demográfiai idősödés nem csupán az idős korosztály létszámának növekedését jelentő szociális kihívás, hanem a teljes társadalmi és gazdasági berendezkedést érintő makroszintű struktúraváltás (lásd például Goodhart és Pradhan A nagy demográfiai fordulat: Elöregedő társadalmak, halványuló egyenlőtlenség és az infláció újjáéledése] című könyvét, ISBN: 9789635731923).
Emiatt a hagyományos jóléti és szociális intézményrendszer, az idősügyi politika már nem képes hatékony választ adni a folyamatra. A hagyományos „idősügy” a jóléti államok modelljére épül, amely alapvetően passzív, ellátó és védelmi funkciókat lát el. A demográfiai átmenet, a digitális átállás korában ez a megközelítés több ponton is korlátokba ütközik. A hagyományos eszközök (nyugdíj rendszere, szociális alapszolgáltatások, idősotthoni ellátás, klinikai betegségápolás) csak a problémák és a funkcionalitásvesztés megjelenése után lépnek működésbe. A következményeket próbálják kezelni ahelyett, hogy az okokat előznék meg.
Az egyik legdrámaibb trend hazánkban az időskori függőségi arány növekedése: a 65 év felettiek aránya a munkaképes korúakhoz képest a jelenlegi 32,2%-ról 2060-ra 57,4%-ra ugrik, ami +25,1 százalékpontos növekedést jelent. Ez értelemszerűen állandó nyomás alá helyezi a költségvetést: 2019 és 2070 között Magyarország öregedési kiadásai 2,9-szer gyorsabban emelkednek az EU-átlagnál: a GDP 17,1%-áról 22,5%-ára nőnek, amiben a legfőbb magyarázó tényező a nyugdíjkiadások elszállása (a GDP 8,3%-áról 12,4%-ára, +4,1 százalékpont) (forrás: European Commission. (2021). The 2021 Ageing Report: Economic and budgetary projections for the 27 EU Member States (2019–2070) (Institutional Paper 148)).
Tehát Magyarország demográfiai idősödéssel összefüggő állami kiadásai jelentősen eltérő pályát mutatnak az uniós átlaghoz képest. Bár Magyarországon a kiadások kiinduló szintje lényegesen alacsonyabb az EU-átlagnál, az előttünk álló évtizedekben várható növekedés mértéke közel a háromszorosa lesz az uniós átlagnak.
A demográfiai fordulat következő jelentős következménye az lesz Magyarországon, hogy zsugorodik a munkaképes népesség. Az OECD előrejelzése szerint 2022 és 2062 között a 20–64 éves korosztály létszáma Magyarországon 28,8%-kal csökken, ami jóval meghaladja mind az EU-27 (-21,4%), mind az OECD (-11,3%) átlagos csökkenését (forrás: OECD. (2023). Pension at a Glance. ISBN 9789264481008).
A népesség idősödésével járó demográfiai sokk kezelésében a munkaerőpiaci aktivitás növelése, különösen az idősebb korosztályok továbbfoglalkoztatása az egyik leghatékonyabb szakpolitikai eszköz.
Az utóbbi években persze Magyarországon is óriási – pozitív irányú – változások történtek az 50 pluszos korosztály foglalkoztatási trendjeiben. A Magyar Nemzeti Bank jelentése szerint (forrás: Magyar Nemzeti Bank (2024). Inflációs jelentés) az 55-59 éves korosztályban a foglalkoztatási ráta 2023-ban 82,3 százalék volt, ami az európai uniós országok között az 7. legmagasabb arány. Ez kiváló arány, ugyanakkor a 60-64 év közöttiek körében ez már csak 54,8 százalék, ami már csak az Unió 14. legjobb arányszáma. A 65-69 éves korosztályban újabb jelentős csökkenés figyelhető meg (13,5%, Japánban 50%), amivel már csak a 16. helyezést érjük el az EU-ban.
Az adatsor világosan rávilágít arra, hogy nincsenek olyan programok Magyarországon, amelyek a nyugdíjkorhatár utáni években való munkavállalást segítenék, támogatnák, sőt, ösztönöznék. Alig-alig vannak munkahelyi idősödésügyi programok, olyan a cégek, amelyek kifejezetten korbarát módon működnek.
Az erre való felkészüléshez ad támpontot a 2026 májusban elindított, az OECD és az AARP1 a Longevity Readiness Tool platformja.

Az OECD mérőeszköz nem pusztán mérési és benchmarking gyakorlat, hanem cselekvési ösztönző a munkáltatók, kormányok, intézmények számára annak diagnosztizálására, hogy hol tartanak a demográfiai változásokhoz való alkalmazkodásban, és milyen gyakorlati beavatkozásokra van szükség.
A mérőeszköz a népesség elöregedését lebontja a szervezeti kultúra, a munkahelyi gyakorlatok és a mindennapi jóllét szintjére. Négy fő kutatási dimenziót néztek, ezeket mutatom be röviden, illetve hogy az egyes dimenziókban milyen OECD átlagok és ehhez képest milyen magyarországi adatokat mutat az eszköz.
Az első dimenzió a toborzással és a munkaerő megtartásával foglalkozik. A magyarországi adatokkal kapcsolatban a bennmaradni nehéz, visszakerülni szinte lehetetlen kép bontakozik ki.
Az OECD országok átlagában az új belépőknek is csupán 5%-a kerül ki az 50 év felettiek közül, és az 55–59 éves korosztálynak csak a fele (51%) marad ugyanannál a munkáltatónál 5 évvel később.
A hazai munkaerőpiac az idősebb korosztályok számára végletesen bináris: vagy teljes munkaidőben dolgozik valaki, vagy kiesik a piacról. A részmunkaidő aránya 55–64 éves korban mindössze 4,8% (kevesebb mint az OECD-átlag harmada). Ha egy 55 év feletti munkavállaló elveszíti az állását, kiugróan magas eséllyel (46% vs. 38% OECD-átlag) válik tartós munkanélkülivé, mivel az 50 felettiek felvételi aránya (4,2%) rendkívül alacsony. Magyarországon nagyon zártak a karrierváltási lehetőségek, nagyon merev a munkaerőpiacunk.
A második dimenzió a képzéssel és a tudástranszferrel foglalkozik.
Az adatokból a következő OECD-tanulság olvasható ki: Az életkor előrehaladtával az OECD-ben is csökken a képzési hajlandóság és hozzáférés (a 25–49 évesek 45%-áról 50–65 éves korra 32%-ra esik vissza a vállalati képzésben résztvevők aránya). Az informális tudásátadás (mentorálás, betanítás) viszont magas szinten (85%) intézményesült.
Ezzel szemben Magyarországon egyfajta képzési Máté-effektus, valamint a megragadt készségek, kompetenciák világa figyelhető meg. Magyarországon a felnőttkori vállalati képzés már a fiatalabb és középkorú munkavállalóknál is alacsony (26% vs. 45%), de 50 éves kor felett drámaian beszűkül: mindössze 14% részesül munkáltató által finanszírozott képzésben (kevesebb mint az OECD-átlag fele). Ez klasszikus önbeteljesítő jóslatot (és kompetencia-elavulást) eredményez a technológiai-digitális átállás idején. Bár a munkahelyi mentorálás nálunk is a legerősebb mutató (74%), a 11 százalékpontos elmaradás az OECD-től jelzi, hogy a generációk közötti strukturált tudástranszferben még komoly tartalékok vannak.
A harmadik dimenzió a munkahelyi minőséggel foglalkozik.
Az OECD-tagállamokban a munkavégzés operatív autonómiája (tempó, módszer, sorrend) a munkavállalók közel kétharmadánál (64–66%) biztosított, és a családi célú rugalmasság is széles körű (68%), ugyanakkor a munkaidő-beosztás feletti közvetlen kontroll (42%) és a távmunka (26%) még itt is erősen szektorfüggő.
Magyarországon a jelenlét-alapú kontrollkultúra és az alacsony munkaidő-rugalmasság különösen megterheli az idős szülőket és unokákat támogató szendvicsgenerációt, és bináris választásra kényszeríti a dolgozókat a teljes munkaidő és a teljes nyugdíjba vonulás között.
Az időbeli szuverenitás terén tátong igazi szakadék. A munkaidő-beosztás kontrollja (26% vs. 42%), a távmunka hozzáférhetősége (14% vs. 26%) és a családi célú munkaidő-rugalmasság (50% vs. 68%) hiánya különösen az 50+ korosztályt (pl. a „szendvicsgenerációt” vagy az idős hozzátartozót ápolókat, illetve a krónikus fáradtsággal küzdőket) kényszeríti idő előtti kilépésre.
A negyedik dimenzió az egészség és biztonság témakörével foglalkozik.
Az OECD-munkáltatók közel fele (47–57%) aktívan invesztál az egészségmegőrzésbe (sport, táplálkozás, ergonómia, addikció-prevenció), és 38%-uk rendelkezik kiépített return-to-work (betegség utáni visszatérést támogató) protokollal.
Magyarország esetében ez a dimenzió mutatja a legnagyobb strukturális deficitet. A munkahelyi egészségfejlesztés (mozgás, ergonómia: 27%, táplálkozás: 29%, sporttámogatás: 34%) alig a fele az OECD-szintnek. Különösen kritikus a betegség utáni visszatérés támogatásának 20%-os aránya (OECD: 38%): egy komolyabb, 50 év feletti betegség vagy műtét után a munkahelyi rehabilitáció és munkakör-adaptáció hiánya egyenes út a munkaerőpiacról való végleges kiszoruláshoz.
Magyarországon megfigyelhető a prezentizmus-paradoxon is. Rendkívül beszédes szociológiai adat, hogy miközben a magyar népesség egészségi állapota jelentősen elmarad az OECD-átlagtól, a heti betegség miatti hiányzás nálunk mégis alacsonyabb (1,6% vs. 2,0%). A munkavállalók egzisztenciális félelemből, a táppénz miatti jövedelemkieséstől vagy az állásvesztéstől tartva betegen is bemennek dolgozni, ami hosszú távon felgyorsítja az egészségromlást és a korai munkaképtelenné válást.
Az adatok mind a négy vizsgált kulcsdimenzióban szisztematikus lemaradást („longevity-gap”-et) mutatnak Magyarországon az OECD össz-szektorbeli átlagához képest, miközben maguk az OECD-átlagok is rávilágítanak arra, hogy a munkahelyi gyakorlatok globálisan sem követik elég gyorsan a demográfiai öregedés ütemét.
A munkahelyi bezáródást és a karriermobilitás hiányát mutatják az adatok, hiszen az önkéntes munkahelyváltás (job mobility) az életkorral drasztikusan zuhan: míg a 30 év alattiak 17%-a vált munkahelyet évente az OECD-ben, addig 45 éves korra ez 7%-ra esik vissza.
Ennek következménye a job lock jelensége: az 50 feletti munkavállalók akkor is benne ragadnak az egészségkárosító vagy demotiváló munkakörökben, ha váltani szeretnének, mert a külső munkaerőpiacon szembesülnek az életkori diszkriminációval (amit a 4,2–5%-os 50+ új belépési ráta is igazol). A tanulmányok bizonyítják, hogy azok az idősebb munkavállalók (különösen a nők), akiknek a karrierjük közepén vagy második felében sikerül rugalmasabb munkakörbe váltaniuk, szignifikánsan később mennek nyugdíjba.
Nem önmagában a magas munkaterhelés szorítja ki az idősebbeket a munkaerőpiacról. Az OECD (2023) elemzése szerint a munkaidő feletti kontroll és a rugalmasság hiánya erősebb hatással bír a 60 éves kor előtti kényszerű munkaerőpiaci kilépésre, mint a bérszínvonal.
A most bemutatott eszköz 2. dimenzióját megalapozó PIAAC-elemzések (lásd OECD: Programme for the International Assessment of Adult Competencies (PIAAC)) rámutatnak, hogy a munkáltatók az 50 év felettiek képzését gyakran rövid megtérülési idővel indokolva mellőzik. Ez azonban téves gazdasági kalkuláció: mivel az 55–59 évesek megtartási rátája (~50%) magasabb, mint a pályakezdőké, a beléjük fektetett képzés valójában hasonló vagy jobb megtérülést biztosít a vállalatoknak.
A nemzeti vagyon legfontosabb eleme a humán tőke, ezért Magyarországon a nem egészséges lakosság, a csökkenő humán vagyon miatt a nemzeti vagyon is csökken, amit nyilvánvalóan nem kompenzálna az sem, ha a többi vagyonelem bővülne.
Minden egyes év, amivel kitoljuk egy állampolgár egészséges, aktív és autonóm időszakát, közvetlen tőkenövekményt jelent a nemzeti vagyonban – és fordítva, minden elveszített év nettó tőkekivonás.
A szekcióban elhangzott előadások főbb témái és megállapításai még az alábbiak voltak:
Jáger Luca („Fiatalnak öreg, öregnek fiatal” a silver hair influenszer-jelenség kibontakozása Magyarországon) Turi Melinda közösségi médiás tevékenységén keresztül vizsgálta az ősz hajukat tudatosan vállaló „silver hair” influenszerek jelenségét. Az elemzés rávilágított, hogy az 50 év feletti nők digitális láthatósága segíthet a korosodással kapcsolatos sztereotípiák és az ageizmus lebontásában, de láthatóságuk továbbra is feltételekhez kötött, hiszen bizonyos társadalmi normáknak és elvárásoknak továbbra is meg kell felelniük.
Kelemen Katalin („Maradjunk otthon, és nézzük a sorozatokat? Ez nem a mi műfajunk.” Fokozatos visszavonulás, az életút aktív és inaktív szakaszai közötti határok elmosódása a rendszerváltó generáció vállalkozói esetében) a rendszerváltás időszakában indult 9 vállalkozók életútját elemezte, bemutatva, hogy az aktív és inaktív életszakaszok közötti határok elmosódnak. A munka világából való visszavonulásuk nem hirtelen leállás, hanem egy fokozatosan, tudatosan szervezett átmenet a „harmadik életkorba”, ahol új cselekvési tereket és tevékenységeket alakítanak ki.
Uhljár Péter (Megéri? – A „Nők40” valódi mérlege számokban) és szerzőtársai a Magyar Államkincstár 2011 és 2025 közötti adminisztratív adatai alapján vizsgálták a kedvezményes Nők40 nyugdíjkonstrukciót. Eredményeik szerint a belépési életkor jellemzően 58–59 év, az átlagos nyugdíjösszeg az elmúlt másfél évtizedben több mint háromszorosára emelkedett, és az igénybevétel tekintetében jelentős területi különbségek mutatkoznak a főváros, Nyugat-Magyarország és a periférikus régiók között.
Pauló Edit az „Idősgondozás a TikTokon” előadásában 3 magyar TikTok-csatorna elemzésével vizsgálta az otthoni és intézményi idősgondozás megjelenítését a közösségi médiában. Az alkotók humort, érzelmi keretezést és realizmust ötvözve teszik láthatóvá az idősödést, ami erős érzelmi bevonódást vált ki a nézőkből, ugyanakkor komoly etikai kérdéseket is felvet a kiszolgáltatott személyek beleegyezése és digitális reprezentációja kapcsán.